Azok a bizonyos szülői minták

A szülői minták pszichológiai szempontból azok az érzelmi és viselkedési minták, amelyeket a gyermek a szüleitől tapasztal meg, és mélyen befolyásolják a világképét. Ezek a minták formálják azt, ahogyan a gyermek felnőttként kapcsolódik másokhoz, kezeli az érzelmeit, és megoldja az élet kihívásait. A blogon keresztül folyamatosan érkeznek kérdések, amelyekért hálás vagyok; ezen a héten egy olyan bejegyzés készült, amelyben a kérdező a szülői mintákkal és azok továbbadásával kapcsolatban érdeklődött.

Ez egy olyan terület, ahol gyakran megjelennek irreális elvárások és félelmek, hiszen a szülői minták és azok továbbadása mélyreható téma. A bejegyzés elsősorban azokat a szülőket szólítja meg, akik bár igyekeznek, mégis szorongást éreznek, valamint azokat a családokat, ahol a feszültség veszélyezteti a harmóniát.

A szülői mintákat nehéz egyszerűen "jó" és "rossz" kategóriákba sorolni, hiszen minden család egyedi dinamikával rendelkezik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy léteznek olyan viselkedési minták, amelyek hosszú távon károsan hatnak a kapcsolatokra, különösen, ha a szülők egymással való bánásmódja feszültséget és érzelmi távolságot teremt. Az ilyen minták felismerése és tudatos átalakítása azonban lehetőséget nyújt a harmonikusabb kapcsolatok kialakítására. A témával kapcsolatban két meghatározó kérdés is érkezett, amelyek körüljárása segít a szülői viselkedési minták mélyebb megértésében és a harmonikusabb kapcsolatok kialakításában.

Az első kérdés így hangzik: "Milyen módszerekkel lehet a szülői mintákat leválasztani vagy átírni?"

Nem biztos, hogy a kérdés pontosan azt fejezi ki, amire a kérdező valóban kíváncsi. Valószínűleg nem is maga a módszer a lényeg, hanem az az igény, ami a kérdés mögött rejlik. Én úgy értelmezem, hogy a kérdés mögött az a feltevés áll, miszerint a gyermek számára kedvezőbb, szabadabb, rugalmasabb és egészségesebb környezet teremthető, ha a szülői mintákkal valamilyen módon dolgozunk. Emellett feltételezi, hogy az ilyen változtatások során a gyermek érdekében tett lépések bizonyos fokú eltávolítást vagy közvetlen befolyásolást igényelnek a szülői mintáktól.

A “tudatos szülőség” kifejezés magyar nyelven félreérthető lehet, mivel a “tudatosság” sokakban azt az érzetet kelti, hogy valami irányított, strukturált, és megértésközpontú folyamatról van szó. Az angolban a consciousness és az awareness szavak közötti különbséggel világíthatom meg ezt: az előbbi kifejezés tudatos, megértésen alapuló, akaratlagos cselekvést jelent, míg az utóbbi inkább érzékelést, megélést és nyitottságot sugall. Véleményem szerint a “tudatos nevelés” inkább az awareness kifejezéshez áll közelebb.

Az első és legfontosabb lépés, amire mindig támaszkodhatunk: a gyermek megfigyelése. Érdemes magunknak egy-egy hétköznapi szituációban feltenni a kérdést: mi történik éppen? Érdeklődve és a megoldást egyelőre félretéve inkább arra koncentrálni, hogy mit fejez ki a gyermek; mire lehet szüksége? Nem arról van szó tehát, hogy szülőként szerintem mi lenne számára a jó, hanem hogy ő maga milyen szükségletet jelez felém. Ez a fajta tudatosság sokat segített nekünk a gyermeknevelésben és a gyermekekkel való együttlétben.

A “mire lehet szüksége a gyermeknek”kérdésre nehéz egyértelmű választ adni, mivel általában saját szemüvegünkön keresztül látjuk a helyzetet. Itt lép előtérbe a megfelelő önismeret, valamint azok az erőforrások, amelyek körülvesznek minket. Így például a gyermeki szükségletet érintő kérdésre egy szülői válasz lehet az is, hogy: “ne kapja meg a gyermek azt a sok rosszat, amit én kaptam, hanem valami jót”. Azonban ami nekem akkor és ott jól jött volna, nem biztos, hogy most, ennek a másik embernek – aki a gyermekem – is megfelelő lenne. Ez egyfajta negatív megközelítés, és innen eredhet az “amputáció” gondolata is: azaz a megállapítás, hogy a probléma megoldható a hibás vagy hátráltató elemek eltávolításával vagy érvénytelenítésével. Tapasztalatom szerint azok, akik ezzel próbálkoztak, végül valami törékeny és mesterkélt eredményt értek el. Mindenáron elkerülni valamit, ami a múltban egy másik ember életében történt, igen magas költséggel járó vállalkozás. Ez megakasztja a dolgok természetes áramlását, és a reziliencia ellen hat. Ehelyett az én javaslatom, hogy fontoljunk meg más megközelítéseket.

Egyrészt fontos, hogy a dolgokat mindig kontextusba helyezzük. Amikor valami elszakad a saját kontextusától, és annak hiányában marad, nem tud tovább haladni, elakadást okoz. A kontextus megértése azonban megnyitja a szívünket, és segít olyan állapotba jutni, ahol a lehetséges lépések, amelyek támogatják az adott egyén életútját, elérhetővé válnak. A kontextusból való kiragadás példája, amikor egy szülő azt mondja, hogy egy adott korú gyermeknek ezt vagy azt már tudnia kellene, már itt vagy ott kellene tartania. A kontextus visszahelyezése viszont a háttér megértését jelenti.

Másrészt alkalmazhatjuk a “titrációt”,  másnéven: hígítást. Ez azt jelenti, hogy mindent továbbadunk szülőként, minden meglévő mintánkat, még azt is, amit nem szeretnénk, hiszen nem tudunk máshogy cselekedni. Ugyanakkor ezek mellé adhatunk mást is: egészséges önképet, egyensúlyra való törekvést, az érzelmek megértésének és feldolgozásának képességét – és a sort még folytathatnám. Ez egy olyan folyamat, amihez soha nincs túl késő, és valójában csak akkor tudjuk átadni a pozitív megküzdéseket a gyermekünk számára, ha mi magunk is jártasak vagyunk benne. A gyermekekkel való munka ezért legalább annyira szól a szülőkkel való együttműködésről is. Egy folyamat során én magam hetente (vagy kéthetente) egy-egy órát töltök a gyermekkel, ahol játékosan gyakoroljuk és tapasztaljuk ezeket a készségeket. Most képzeljük el, milyen pozitív hatása lenne annak, ha egy szülő vagy nevelő – aki ennek az időnek a sokszorosát tölti a gyermekkel nap mint nap –, szintén gyakorolná ezeket a készségeket.

A higitás és kontextusba helyezés is kísérleti műfaj, ahol folyamatos gyakorlással lehet mintákat elsajátítani, és így példamutatás vagy interakciók révén átadni. Nem várhatjuk el, hogy a gyermek rendelkezzen egy felnőtt szintű tudatossággal és azt folyamatosan gyakorolja is, de támogathatjuk abban, hogy a saját szintjén tudatosítsa, kifejezze és reagáljon a saját érzéseire és szükségleteire. Ezt hívom én érzelmi műveltség kialakításának. Kihangsúlyozom: nem akarattal és erővel, hanem kíváncsisággal és nyitottsággal kell közelítenünk a gyermekünk felé. Így közösen felfedezhetjük, mire is van valóban szüksége.

Bár kezdetben mindez szokatlan lehet, ugyanakkor ez egy természetes folyamat, amely gördülékeny, és nem azt a típusú érzelmi befektetést igényli, amikor kifejezetten eredményt szeretnénk elérni.

A tudatnak – mint akaratnak – is fontos szerepe van ebben a folyamatban, ugyanis az olyan keretek megteremtésében, mint például a közös, zavartalan idő és a nyugodt körülmények, döntő jelentőséggel bír. Az akarat eljuttat minket a keretek megteremtéséig, de a további lépésekhez már érzelmi kapcsolatra van szükség. A keretek megteremtése szintén a szülői minta és példamutatás lényeges része. Amikor azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy hogyan tudom megteremteni azokat a kereteket, amelyek mellett én nyitott tudok lenni erre a gyermekre, azt üzenem, hogy a nyitottságra törekedni lehet.

Szülőként akár azt is tehetem, hogy megosztom a gyermekemmel a keretek kialakításának folyamatát, hogy lássa a belső folyamataimat. A szülői minta átadása tehát nem ér véget; ez egy sokkal hatékonyabb módja annak, hogy jó példát mutassak a gyermekemnek, mintha arra próbálnám ösztönözni, hogy valami olyasmit tegyen, ami szerintem jónak számít. Szülőként soha nem szűnünk meg referencia személynek lenni. A hangsúly bizonyos életszakaszokban részben áthelyeződik, de a kapcsolatunknak ennek a szerepe mindig velünk született szükséglet marad az életünkben.

És hogy hogyan kezeljük a szükségleteinket, érzéseinket és kapcsolatainkat? Kérdezzük meg a gyermekünket, hogy ő mit és hogyan tapasztal ebből.

A második kérdés így szól: Körülbelül mikor a legfogékonyabbak a gyermekek a szülői minták átvételére/befogadására és körülbelül mikortól vagy hogyan alakul ki az, amikor ez már legkevésbé "befolyásol" egy gyermeket? Szimplán az együtt töltött idő mértékével változik ez, vagy megfigyelhető valamilyen struktúra ebben?

Kicsikorban kifejezetten fogékonyak vagyunk mindenre, és mindent folyamatosan magunkba szívunk. Így azt is, ahogyan a szüleink reagálnak egy-egy helyzetre, de az egy-az-egyben átvétel azért nem igazán lehetséges.

Tehát szülőként van befolyásunk, de ez a befolyás természetesen csökken vagy hullámzik. Személy szerint úgy vélem, hogy a legkritikusabb időszak a születés előtti 1-2 év, beleértve a fogantatás és a terhesség időszakát, valamint a születés utáni körülbelül négy évet. Ez nemcsak a szülői minta szempontjából, hanem minden szempontból fontos. Szerencsés, ha a szülői önismereti gyakorlás már a születés előtt elkezdődhet, de születés után elengedhetetlen. Ez a szülői minták hígításának és kontextusba helyezésének része, amiről az előző kérdés kapcsán szó volt.

A struktúra és tendencia fontos ebben az időszakban, és jó törekedni rá, de nem gondolom, hogy ez mindig a legmegfelelőbb megközelítés. Ami a család mindennapi életét megkönnyíti, az hasznos, de a gyermeki szükségletek olyan dinamikusan fejlődnek, hogy a merev struktúra könnyen elavulhat. Lehet, hogy hétfőn jól működik, de kedden már egy más típusú fejlődés kerül előtérbe, ami a hétfői struktúrát teljesen felborítja.

A gyermek megfigyelése mindenképpen elsődleges: vajon milyen “koktélra” van most aktuálisan szüksége? Elfogadásra, keretekre, támogatásra, megerősítésre, tér adására? A felsorolást a végtelenségig folytathatnám. Egy gyermek érkezése egy olyan önismereti út, amelyen nem lehet előre végigmenni, mert a gyermek személyes jelenléte elengedhetetlen hozzá.

Tájékozódni, olvasni és más szülőkkel beszélgetni mind olyan tevékenységek, amelyek közvetetten segítenek ráhangolódni a gyermekünkre. Egy tinédzserre tökéletesen rá lehet hangolódni, de ez másképp fog kinézni, mint egy háromévesre. Tehát van kritikus időszak, de utána – és közben is, egy-egy epizód erejéig – az emancipációs törekvéseket is kísérik és alakítják a szülői minták. Tehát kölcsönösen hatással agyunk egymásra.

Zárásként fontos hangsúlyozni, hogy a szülői minták nem feltétlenül rosszak vagy jók. Valójában rengeteg olyan minta létezik, amely magas értékű, és később nagyon jól kamatoztathat a gyermekünk számára (a teljesség igénye nélkül: érzelmi műveltség, érzelmek regulációja, kapcsolati határszabás, elfogadás stb.). Dolgozzunk rajta, és ne tagadjuk meg a gyerekünktől ezeket a mintákat; főleg ne csupán azért, mert mellettük vannak olyanok, amelyekkel nekünk nehéz zöld ágra vergődni.

Ha káros környezeti hatások is jelen vannak (például toxikus hatalmi dinamika vagy maladaptív megküzdési stratégiák), bízzunk a gyermekünkben. Ha megtanítjuk vagy megmutatjuk neki, hogyan tud önazonosan megküzdeni a megterhelő helyzetekkel, valószínűleg használni fogja ezeket a tanult készségeket, még akkor is, ha szüksége van a tőlünk kapott minták felülvizsgálatára.

Végül hozzáteszem, hogy tapasztalatom szerint két esetben merülnek fel a kérdezőéhez hasonló kérdések. Egyrészt a szülő-nagyszülő kapcsolatból fakadóan, amikor nem szeretnénk továbbadni azokat a szülői mintákat, amelyekben nekünk volt részünk. Másrészt a szülő-szülő viszonylatban, azaz különösen elvált vagy konfliktusos kapcsolatú szülők esetében, ahol az egyik szülő működése a másik szülő számára megterhelő lehet. Mindkét helyzet határszabási kérdéseket vet fel, és érdemes elsődlegesen abban a kapcsolatban kezelni őket, ahol eredendően kialakultak.